A beiktatott lelkipásztor igehirdetése:

Amikor gyermekkoromban a bátyámmal szokásos nyári táborozásunkat töltöttük a nagyszülőknél, tudtam, hogy minden igaz, ami a képes bibliában benne van. Eljött a napi áhítat megszokott ideje, leültünk a hintaágyra, és mivel nagymama és nagyapa azt mondta, mi teljesen meg voltunk róla győződve, hogy azok a csodálatos és hihetetlen történetek valóban végbementek, valamikor régen. Ezt tanultuk a gyermekistentiszteleten, ezt hallottuk otthon is, és nem is kételkedtünk

Hittük, hogy mikor Mózes kivezette a népet Egyiptom földjéről, és az üldöző sereg már majdnem odaért, a tenger kettévált, és száraz lábbal keltek át rajta. Hittük, hogy amikor Nebukaddnecár király parancsára Dániel társait bedobták a tüzes kemencébe, pár perccel később úgy jöttek ki a tűzből, hogy még a hajuk szála sem perzselődött meg, sőt, még a füst szaga sem járta át őket.

Aztán a kamaszkorba lépve, majd pedig később, a teológián a bibliai tudományok elmélyítése során újra elgondolkodtam, vajon tényleg igaz? Valóban lehetséges, hogy minden úgy történt, ahogyan azt a Biblia leírja?

Nem túlzás például a tíz csapásról szóló történet? Izgalmas, és különleges a leírás, de hogy lehet, hogy pont a választott nép tagjait kerülik el a veszedelmek? Vagy nem túlzás, hogy a pusztai vándorlás során felhő és tűzoszlop formájában vezette Isten a népet? Vagy, hogy hosszú éveken át mannát és fürjeket ettek a választott nemzet tagjai? És hogy létezik az, hogy a vándorlás kezdetén a víz csak úgy kettéválik előttük, és száraz lábbal kelnek át rajta?

Aztán nincs-e kiszínezve egy kicsit a már említett történet, amelyben a három férfinek semmi baja sem lesz, de a büntetést végrehajtó katonák rögtön meghalnak a nagy hő miatt? Hát hogy történhetett ilyen? Mi az, hogy a tűz nem perzsel, nem éget? Hogy lehetséges?

És természetesen az Úr Jézus élete is hasonló kérdéseket vetett fel bennem. Hát hogy jutott eszébe Istennek, hogy a bűnös emberekért odaadja a saját fiát? Mi az, hogy az Isten csak úgy felveszi az emberi test korlátait, szó nélkül tűri, ahogy kigúnyolják, megostorozzák, keresztre feszítik, és még mindeközben azokért imádkozik, akik kivégzésében szorgoskodnak. Aztán, amikor már mindenki feladta a reményt, harmadnap csak úgy feltámad, és megjelenik a tanítványoknak. Tegyük fel a kérdést őszintén. Nem túlzás? Te elhiszed? Vagy mindig elhitted?

Kedves gyülekezet! Én sok vívódás után arra jutottam, hogy mindaz, amiről eddig beszéltem, és ezeken kívül a többi bibliai történet is egytől-egyig túlzás.

Túlzás, mert Isten mindig túloz. Mindig többet ad, mint amit várnánk, mindig olyan utakat nyit, amelyekre még leghűségesebb hívei sem számítanak. Egyszerűen túloz. Hogy honnan tudom? Hát onnan, hogy én is az ő túlzásaiból élek. Ha visszatekintek eddigi életemre, ezt látom. És most engedjék meg a kedves testvérek, hogy hadd mondjak néhány személyes élményt, amelyben Istennek ezt a túlzó szeretetét tapasztaltam meg.

Talán kevesen tudják az itt lévők közül, hogy már életem első hónapjai is ilyen túlzásokkal kezdődtek. Néhány nappal születésem után ugyanis azt mondták az orvosok, hogy a fizikai tüneteim arra utalnak, hogy valószínűleg visszamaradott leszek a szellemi vagy a fizikai fejlődésben. Aztán teltek-múltak a hetek, hónapok, sokat tornáztattak, még többet imádkoztak értem, és az esélyeim egyre jobbak lettek. Megerősödtem, fejlődhettem, és mára azért nagyrész helyreállt minden. Ha néha nem úgy tűnik, akkor annak ez lehet az oka.

Aztán megemlíthetném a pályaválasztás későbbi kérdését is. Hogy lettem lelkipásztor? Hát ez a folyamat is az Isten túlzásairól árulkodik.

Isten elhelyezett egy olyan családba, ahol természetes volt, hogy a gyülekezethez tartozunk. Aztán elvitt olyan táborokba, ahol személyesen is megismerhettem azt az Urat, akiről addig olyan sokat hallottam már. És amikor dönteni kellett, nem volt kérdés, hogy őt szeretném szolgálni. Ehhez aztán adott áldott felkészítőket, támogatókat, szerető gyülekezeteket, hűséges barátokat, példamutató lelkészeket. És most itt állok a tiszanagyfalui református templom szószékén, beiktatott lelkészként. Hát nem túlzás? Számomra mindenképpen az.

De folytathatnám a sort Isten többi áldásával. 3 év alatt kaptam egy csodálatos feleséget, és két apró, pontosabban nem is olyan apró gyermeket, akik napról napra szebbé teszik az életemet. Hát nem túlzás? Dehogynem. Vagy nem túlzás a születésem óta meglévő imádkozó háttér a szülők, nagyszülők, és az elengedő és befogadó gyülekezetek részéről? Számomra ez mind túlzás.

Isten, az én Istenem, a mi Istenünk ilyen, mindig csak túloz. De nemcsak az én életemben. A tiédben is ugyanígy túloz. Mindig többet ad, mint amit megérdemelnénk.

Nemcsak kisegít a veszedelmekből, hanem tovább is vezet, mint annak idején az Egyiptomból szabaduló nép esetében. Nemcsak odavezet a nagy akadályokhoz, hanem elintézi, hogy azok egy csapásra ketté váljanak előtted és száraz lábbal kelj át rajtuk, ahogyan Izrael átkelt a tengeren. Nemcsak hogy nem pusztulsz el a próbák tüzében, hanem még egy hajad szála sem perzselődik meg, sőt, még a füst szaga sem járja át a ruhádat. Mert Isten túloz.

Pedig a bűneset óta már az is érthetetlen, hogy egyáltalán szóba áll velünk. Mi engedetlenek vagyunk, ő pedig utánunk jön, keres minket, ruhát készít számunkra és gondoskodik rólunk. Odafigyel minden egyes lélegzetvételünkre, működteti szervezetünket, gondoskodik a természet körforgásairól, és még a legapróbb élet is az ő kezében van.

Ráadásul, mindezen felül még óriási áldozatokat is vállalt értünk. Nem sajnálta összepiszkolni a kezét, amikor az Úr Jézusban lehajolt értünk. Engedte, hogy eláruljuk, megcsúfoljuk, megfeszítsük, és még bűneink terhét is felvitte a keresztre, azért, hogy nekünk örök életünk lehessen nála.

Kedves gyülekezet! Nincs más érv erre a gondoskodásra, nincs jobb indíték áldásaira, csak az, hogy szeret, ráadásul pazarló módon. Így mondja Isten választott népének a felolvasott igében: mivel drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek, azért embereket adok helyetted, életedért nemzeteket.

Hát ez az a szeretet, amelyből mi is kaphatunk, és amelyet mi is tovább adhatunk. Ezért válhatunk képessé mi magunk is arra, hogy életünk bizonyos helyzeteiben nyugodt és örömteli szívvel túlozzunk.

Mert folytatódik az ige, és oda jutunk, hogy annyira méltat bennünket az Úr, hogy személyes tanúi lehetünk. Akiket kiválasztott, akiket elhívott, akikre azt a feladatot bízta, hogy hirdessék és felmutassák azt a túlzó életet, amit uruktól tanultak.

Így lehetünk túlzóak az egymás iránti szeretetben. Így hordozhatjuk el azokat, akiket mások nem képesek elhordozni. Így, az ő indulatával fordulhatunk azokhoz, akik körülvesznek bennünket. Így bocsáthatunk meg megbocsáthatatlan bűnöket. Így szólhat arról az életünk, a szavaink, a tetteink, a döntéseink, hogy Istenhez tartozunk, és hogy hozzá tartozni csodálatos dolog.

Kedves testvérek. Lehet, hogy még sok-sok tengeren kell majd átkelnünk, lehet, hogy sok kemencébe fognak bedobni, lehet, hogy még fel is fűtik, hogy esélyünk se legyen, de egy valamiben biztosak lehetünk.

Isten nem fog magunkra hagyni bennünket. Vegyük észre, mennyire nagy túlzás az, amit értünk tett, és engedjük, hogy ő vezessen minden utunkon. Nem leszünk vízállóak, te sem és én sem, falként talán mindig ott lesz körülöttünk a rémisztő tenger, de ha vele megyünk, akkor száraz lábbal mehetünk. És nem leszünk tűzállóak sem, de ha az ő nyomában járunk, akkor valahogy nem fog megégetni a láng. Vigyük magunkkal most is az ő drága üzenetét, és éljünk mi is így, tőle tanult túlzó életet. Ámen.

 

A Nyírségi Református Egyházmegye elnökségének nevébe elhangzott köszönés:

 

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.”

János evangéliuma 15. részének első hat versével köszöntöm a Nyírségi Református Egyházmegye elnöksége nevében a Tiszanagyfalui Református Egyházközség Közgyűlésén megjelent kedves mindnyájukat.

Kiemelt szeretettel köszöntöm Andrássy Gergely lelkipásztort, a gyülekezet meghívásának eleget tévő Lelkipásztorokat, a meghívott vendégeket, és a Tiszanagyfalui Gyülekezetet.

Itt a Tokaji hegy lábánál szeretnék egy pár gondolatot megosztani Önökkel a gyümölcsöt termő szőlőtő életéről, párhuzamot állítva egy szőlőtőke és egy elhívott lelkipásztor beiktatásig tartó életútja között, nem elfeledve azt, hogy a felolvasott példázatban az Atya szőlősgazda és Jézus a szőlőtő mi pedig a szőlővesszők.

A szőlő élete alanyként kezdődik. A vesszőket levágják és beoltják. Majd gondos előkészítés után dugványozzák „leiskolázzák” azért, hogy gyökeret verjen.

A gazda körültekintően ápolja, ápoltatja a gyenge növényt, öntözi, védi a naptól és a fagytól.

Pár év múltán a meggyökeresedett töveket kiemelik megszokott helyükről, és kiültetik a szőlőskertbe, annak érdekében, hogy betöltse elrendelt feladatát és gyümölcsöt teremjen.

Az alany Andrássy Gergely, Miskolcon született. Tizenévesen történt meg a beoltás. A Debreceni Református Hittudományi Egyetemre teológus-lelkipásztor hallgatónak „iskolázták” be.

Az Egyetem tanárai-oktatói gondozták, a gyülekezeti gyakorlatnak helyet biztosító Ramocsaházi gyülekezetben erősödött meg.

A kiültetés ez év tavaszán volt. Most pedig itt vagyunk az ünnepélyes „ültetvényavatáson”.

Ezen gondolatok után az ige fényében kívánom, hogy Andrássy Tiszteletes itt Tiszanagyfaluban sok gyümölcsöt teremjen, Isten dicsőségére.

Kérem Isten gazdag áldását e gyülekezetre, Tiszteletes Úr személyes és családi életére.







>
A Nyírségi Református Egyházmegye Ibrányi Idősek Otthona bemutatása

koszorú, virág- és sírcsokrok kötése...









Látogató számláló